A munkám során sok gyerekkel és így szülővel is találkozom már hosszú évek óta. Be kell vallanom őszintén, én is nagyon hamar ítélkeztem és törtem pálcát egy-két anyuka felett, amíg nem volt nekem is saját gyerekem. Nagyon igaz a mondás, hogy addig, amíg nem lép be az ember a büszke szülők táborába, addig fogalma sincs. Hiába ért az ember a gyerekekhez és lát, tapasztal sok mindent, heti pár órában foglalkozni velük nem ugyanaz, mint amikor minden nap, minden percében felelős vagy valakiért, aki nélküled elveszik a világban.
Leginkább az a jelenség zavart, ha egy szülő túlbuzgó anyatigrisként ott állt a gyámoltalan gyerek mögött. Az az érzésem támadt, hogy a gyerkőc semmi mást nem akar csak játszani és belefeledkezni a saját kis világába, amit akár ő maga alkotott meg a kis lelkében. A legszerényebb, legintrovertáltabb gyerek mellett ott tornyosul a nagyon domináns szülő, aki minden alkalommal átbeszéli a gyerek helyzetét, teljesítményét, értékelést vár tőlem és válaszokat, vajon mennyire lesz sikeres a gyermeke, hiszen ők otthon is rengeteget foglalkoznak vele, sőt segítséget is kér, hogyan tudná még hatékonyabbá tenni az otthoni munkát és ott is kihozni a legjobbat belőle.
Általában ilyenkor belül azt kiabáltam, hogy "hagyd már szegényt, ezt csak te akarod ennyire". Kifelé nyilván finomabban kommunikáltam: "szerintem Sárikának bőven elég az itteni gyakorlás, ha otthon magától csinálja, szuper, de erőltetni nem kell". Az esetek többségében, ahogy telt múlt az idő a legtöbb tigriskölyök visszahúzódó és önbizalomhiányos lett, nehezen állt ki magáért és szép csendben próbálta kihozni magából a maximumot, mert hát tigrisékél ez az alapkövetelmény. Az arcukról se lehet sok mindent leolvasni, amolyan pokerface üzemmódban élik a mindennapokat. Őszintén sajnáltam ezeket a gyerekeket és nem értettem, hogy nem látja a szülő, hogy teljesen elnyomásban él az ő legdrágább kincse? Mindemellett előre vetítettem, hogy ez az a típus, aki kamasz korában lázadni fog és hazudni otthon. Amint kiszabadul a barlang alkotta szabályokból, mindent elkövet majd, hogy szabadnak érezze magát. Úgy gondoltam, mire eljön ez a lázadás, addigra óriás szakadék tátong majd a gyerek-szülő kapcsolatban.
Aztán több évnyi szemlélődés után, kicsit elengedtem, az "én jobban tudom és tökéletesen látom" szemléletet, az egómat kicsit hátrébb küldtem és elgondolkodtam...
Tulajdonképpen ezekkel a gyerekekkel sokkal többet foglalkoztam, mert a figyelmem központjába kerültek már csak azért is, mert a személyiségét analizálni kezdtem. Jobban kiéleztem a látásomat minden apró változásra velük kapcsolatban, mert tudtam, hogy mondanom kell majd valamit a rendszeres számonkérések alkalmával. Sajnáltam őket, ezért nagyobb szeretettel viseltettem feléjük, próbáltam a jófej felnőtt szerepében inkább támaszt nyújtani, minthogy én is romboljam az önbizalmukat. Mindemellett az idő haladtával tulajdonképpen sikeresek lettek az általam képviselt foglalkozáson és az iskolában egyaránt. Kitűnő tanulók, osztályelsők kerültek ki közülük, és ha az én órámon nem is a legtehetségesebb, legjobb tanulókká váltak, de a legjobbak közé tornászták magukat.
A felismerés ledöbbentett, tulajdonképpen jót tettek a gyerekkel? Eredményesek lennének az anyatigris akciók? Hol lenne a gyerek az állandó hajtás, elvárás, maximalizmus nélkül? A siker azonban nem minden, mert a sikeres gyerek nem feltétlenül van jól, érzi jól magát a bőrében és nem biztos, hogy boldog. Vontam le a konklúziót magamban...
És jön a csavar. Megszületett a kisfiam. Most 4 éves. Anya milyen? Ambiciózus, maximalista, állandóan pörög, teljesítményközpontú, tehát domináns. Jelenleg, persze még nehéz megítélni, de nem látom, hogy az én gyerkőcöm törtető lenne. Jó képességű, okos, ügyes, ezt szerintem a rengeteg gyerekkel való találkozásom alapján, viszonylag objektíven fel tudom mérni. Viszont, hogy meg van-e benne a küzdeni akarás, abban nem vagyok biztos. Én vajon mit fogok tenni? Eddig azt látom magamon, hogy nagyon kíváncsi vagyok a vele foglalkozó pedagógusok véleményére és várom a visszaigazolást, viszont a nevelésében egyáltalán nem vagyok "hajcsár" vele, sőt, inkább sok esetben túlságosan vajszívű.... Érdekes önismereti tréning lesz számomra ez a téma, bár önmagában az anyaság is az: az egyik legnagyobb tükör, amit az élet tarthat elénk, az a saját gyermekünk.
Szóval a nagy kérdés: tigris leszek-e? Biztos van más útja is, hogy sikeres legyen a gyerek, de ahhoz szerintem kell egy motivált, törtető személyiség. Vannak dolgok, amit az ember tud formálni a neveléssel, a mintával, amit mutat, van, amit viszont nem... A sikerre születni kell, vagy szülőként formáljuk sikeressé a gyermekünket? Nem tudom a választ, szerintem igazán senki sem tudja. Egy helyes út van szerintem, az igazi, szívből jövő anyai ösztön, az sosem hazudik!
