Örömmel jelentem, március van! Talán a tavasszal együtt jön egy könnyedebb időszak is.
Amit viszont biztosan megtanultam ebben a sok mindenben, az az, hogy mérhetetlenül hálásnak kell lennem, hogy ilyen emberek vesznek körül. Annyira természetesnek vesszük, hogy szeretve vagyunk és olyan ritkán fogalmazzuk meg, hogy ez tényleg igazán különleges.
Elgondolkodtam, vajon adok annyit, amennyit kapok? Mérhető ez egyáltalán? Hiszen nem csak azzal tudunk adni másoknak, hogy segítünk. Tudunk adni egy mosollyal, egy kedves szóval, egy élménnyel, a jelenlétünkkel, egy beszélgetéssel. Azzal, hogy vagyunk. Ott vagyunk.
Állj meg egy percre és gondold végig, hány ember van körülötted, aki ad neked, csupán azzal, hogy része az életednek. Alapvető emberi igényünk, hogy szeretve legyünk, legyen az is alapvető, hogy észrevesszük, szeretnek.
Annyira rohanunk, annyira magunkkal vagyunk elfoglalva, hogy pont azt nem látjuk, mennyi szeretet, odafigyelést, megbecsülést kapunk? És mindenki milyen magányos és elégedetlen, ugye?
Akár merre tart a világ, szeretetből sok van, csak a képességünk nincs meg hozzá, hogy észrevegyük. Ennyire ne siessünk, ennyire ne kergessük azt, ami az orrunk előtt van.
Megáll, szem kinyit, szív kinyit, befogad, elfogad és máris hálás, máris boldog... Ez a titok!
